A végső határig

By: Suy Raika

8.fejezet

Az az egy hét sokkal jobban leszívta Suy energiáját, mint az előző egy hónap.

A futás során legalább mindig biztos talaj volt lába alatt.

De itt??

Na meg a folytonos koncentrálás, hogy ne essen bele a tűzbe. Az agyát ez teljesen leszívta.

Ráadásul minden nap ötvennel többet kellett csinálnia, mert egyre biztosabban lépkedett a kötélen, s nehogy már egy kicsivel is hamarabb végezzen!

S akkor eljött az a nap is!

Minden olyan átlagosnak tűnt, talán túlságosan is.

Az viszont különös volt a lánynak is, hogy Kaa-yim aznap nem melegített be a szokásos futással, hanem ott maradt velük.

-Rendben, Suy! - kezdte nagyot sóhajtva Shimobe, s két kezét a lány vállára tette. Ajjaj! Ebből semmi jó nem származhat ki! - Mától kezdve három hétig ugyanaz lesz a dolgod. Ez nem úgy lesz fárasztó, mint mondjuk a futás, vagy a kötélen egyensúlyozás a tűz felett, hanem...szellemileg. Ez a belső erődet fogja megterhelni, de nagyon. Ha nem vagy képes végigcsinálni, szólj! Ezt nem muszáj. De arra kérlek, hogy ne add fel a legelső akadálynál. Csak akkor, ha már tényleg elszakadt a gatyamadzag.

-Értettem! - bólintott a lány, s nagy levegőt vett.

-Akkor induljunk! - mondta Shimobe, azzal mindhárman megindultak az óriásfák erdeje felé.

Körülbelül fél órát gyalogolhattak, amikor elérték egy barlang száját.

Ijesztő látványt nyújtott.

Belsejéből semmi sem látszódott, annyira sötét volt. Különös hangokat véltek hallani, amit a süvítő szél okozhatott.

-Ma még csak két órát kell benn maradnod, de egy hét múlva már négyet, azután pedig nyolcat. - magyarázta a férfi.

-Lesznek bent rajtam kívül is? - kérdezte nagyot nyelve Suy.

Shimobe bólintott.

-Siklók, de nem mérgesek, szóval, ha lehet, hagyd meg mindegyiknek az életét.

-Majd igyekszem. - sziszegte Suy, s a barlang felé fordult.

El akart indulni, de egyszerűen képtelen volt rá.

S akkor Kaa-yim mögé lépett, megfogta a kezét, s halkan, hogy csak ők hallják, így szólt:

-Ne felejtsd el, mit mondtam a félelemről: csak addig léteznek, amíg mi akarjuk. Változtasd meg valamilyen más érzéssé, de ne feltétlen haraggá!

-Azt hiszem tudom, mivé változtatom. - mondta halkan, de már magabiztosabban Suy.

Nagy erőfeszítés árán elengedte Kaa-yim kezét, s megindult a végzete felé.

S végül belépett a bejáraton, s vékony alakját elnyelte a sötétség.

Shimobe azon sem csodálkozott volna, ha a lány sikongatva rohan ki pár perc múlva, ám nem történt semmi.

Kaa-yim is feszülten várta, mi fog történni. Ösztönei azt súgták, hogy Suy bátor lesz, s bent marad, de esze az ellenkezőjét. Tudta, mennyire irtózik Suy a pikkelyes állatoktól, hiszen látta rajta. A logika szerint a lánynak bármelyik pillanatban visítva kellene előbukkannia, de Suy körül semmi sem volt logikus, minden olyan spontán volt.

Ezért is volt ő annyira különleges.

Ám az, aki a legbiztosabb volt abban, hogy Suy igenis kibírja abban a büdös lyukban azt az egy órát, az maga Suy volt.

Hogy miért volt holtbiztos magában?

Elvégre Shimobe nem tiltotta meg a Kekkei Genkai használatát.

Suy képessége pedig, sok már mellett a sötétség ellen született. Az Aibii szemek ugyanis, legyen akármilyen koromsötétség is, mindent színesben látnak.

Végül is a feladat az volt, hogy nézzen szembe a félelmeivel, ő pontosan ekként is cselekedett.

A megfelelő kézjelek segítségével előhívta a borostyán sárga szemeket, s körülnézett a sötét odúban.

Egy percre a lélegzete is elakadt a látvány miatt: a földön mindenütt hemzsegtek a kígyók. Egymásba gubancolódva tekeregtek minden irányba.

És az a hang!

Ezer kígyó egyszerre sziszegett. Suy-nak az agyáig hatolt a kellemetlen zaj.

Énje kétfele szakadt.

Az egyik abban a minutumban el akarta húzni innen a csíkot a sok sikló és a hely szűkössége miatt.

Ám a másik maradni akart.

Be akarta bizonyítani Shimobének, hogy futamodik meg a legelső akadály láttán.

Meg akarta mutatni Kaa-yimnek, hogy igenis képes átalakítani a félelmét, még ha legyőzni nem is!

De legfőképpen önmagának akart megfelelni, mert ha saját magában nem hisz valaki, akkor hogy képes ugyanezt elvárni másoktól is?

Nem! Nem adja fel soha! Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó! Márpedig ő azt ígérte, hogy sohasem adja fel. Nem szabad hát feladnia most sem!

Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Kezeit ökölbe szorította, nagy levegőt vett, s elindult, hogy keressen magának egy helyet, ahová leülhet. Elvégre nem fog tán két órán keresztül ácsorogni.

Legnagyobb szerencséjére talált is egy kiugró szikladarabot, mely kígyómentes övezet maradt.

Leült.

Először az ölébe akarta húzni a lábait, hogy a súrlódó kígyópikkelyek ne érinthessék a bőrét, de végül meggondolta magát.

Megfutamodás lett volna a részéről, ha felemeli lábait. A feladat lényege a bátorságban rejlik!

Leejtette hát lábait, s kissé undorodva gondolt arra, hogy bokái között, hogy tekeregnek azok a férgek.

Az Aibii-t nem akarta túl sokáig használni, mert meg volt azért a maga ára: rengeteg chakrát emésztett fel, hosszú távú használat igencsak kimerítette Suy-t.

Ott ült hát a sötétben, s hogy elűzze gondolatait a kígyókról, dúdolni kezdett egy kedves dalocskát.

A végén annyira belemelegedett, hogy még énekelt is.

Magában számolt minden egyes másodpercet, így pontosan tudta, hogy mikor járt le a két óra.

A biztonság kedvéért még két perccel tovább is maradt bent, had essen le a két Simazu álla.

Széles vigyorral az arcán lépett ki a barlangból.

Kaa-yim éppen Shimobé-vel vívott, így egyikük sem vette észre azonnal a lányt.

Suy egy percig csak őket figyelte.

Még sohasem látta Kaa-yimet edzés közben. Pedig ő is edzett, mint ő, csak a fiú már sokkal magasabb szinten járt.

Mindketten szörnyen gyorsak voltak, Suy alig bírta követni mozdulataikat szemével.

Kaa-yim rendíthetetlenül támadott, de Shimobe sem volt rest a védekezésben.

Mindkettejüknél egy-egy katana volt, azzal vívtak. A penge összecsattanásának zaja zene volt Suy füleinek. Alig várta már azt a szintet, amikor ilyeneket kell tanulnia.

Végül Kaa-yim vette észre két támadás között, s mosoly jelent meg az arcán Suy láttán.

-Hát megcsináltad? - kiáltott fel csodálkozva a fiú, s a földbe szúrva kardját, a lány felé indult.

-Nem volt könnyű, és még továbbra is gusztustalannak tartó a kígyókat, de már annyira nem félek tőlük. - vallotta be őszintén Suy.

-Nem is várunk csodát két óra alatt, de Suy!...Most elnyerted a meglepetésemet. - ismerte el Shimobe, s megütögette a lány hátát.

Akkorákat csapott rá, hogy Suy-nak majd beszakadt a tüdeje.

-Azért ne bízd el magad! - figyelmeztette Shimobe. - Még csak az első lépéseket tetted meg, a neheze még hátra van.

-Shimobe... - kezdte tétován Suy. - Az nem volt baj, hogy használtam a Kekkei Genkai-omat?

-Az Aibii szemekre gondolsz? - meredt rá Shimobe, de még Kaa-yim is elcsodálkozott. - Te tudod használni azt?

-Ez az egy dolog, amit egyedül tanultam meg! - húzta ki magát büszkén a lány. - Meng-yinek nem mondtam el, azt hiszi nem is tudom, mi az.

-Miért nem mondtad el neki, Suy? Hiszen erre büszkének kellene lenned!

-Az is vagyok. - vont vállat a lány, majd körmeit nézegetve így folytatta: - De amikor el akartam mondani neki, pont letolt valamiért, úgyhogy bosszúból hallgatást fogadtam. Azután pedig már nem került szóba se.

Shimobe utólag nagyon is örült annak, hogy Hattori nem tudja, mostohalánya képes használni a klán olyannyira titkolt képességeit: eggyel kevesebb ok, hogy ne eredjen a nyomába.

Persze Shimobe tudta, hogy az a gazember nagyon is keresteti Suy-t, csak idő kérdése, hogy a nyomára bukkanjon. S isten tudja, mi fog történni akkor.

Igyekezett elűzni baljós gondolatait, mert örülni akart a lány sikerének.

Pedig tisztán emlékezett arra a rettegő tekintetre, amikor Suy a kígyóktól való félelméről mesélt. Holtbiztos, hogy nem hazudott neki.

De akkor miért volt képes bennmaradni abban a fagyos lyukban két órán keresztül? Még Shimobét is kirázta a hideg, ha a tekergő kígyókra gondolt. Akkor egy ilyen fiatal lány hogy tudta megcsinálni mindezt?

Aztán rájött!

Mielőtt Suy bement volna a barlangba, Kaa-yim mondott neki valamit, amitől Suy felbátorodott. Biztosan ez lehet az oka!

Szóval Suy titkos erőforrása Kaa-yim volt. Shimobe már csak azt szerette volna kideríteni, hogy ez vajon a fia részéről is így van e.

Majd kiderül.

-Természetesen nem baj, hogy használtad a képességedet. De holnap már nem szeretném, mert a próba lényege a sötétség is. - magyarázta Shimobe. -Most pedig hazamehetsz.

-Nem maradhatnék még itt? Olyan jó nézni titeket. - kérlelte a férfit Suy, s még a legelbűvölőbb mosolyát is bevetette.

-Nem bánom, de akkor közben meg kellene csinálnod pár dolgot. Igazán semmiség... - legyintett Shimobe, majd sorolni kezdte a teendőket: - Néhány fára felmászhatnál, persze egy kézzel, akkor még csinálhatnál olyat is...

-Ó, hogy szalad az idő. - nézett csupasz csuklójára a lány, s oldalazni kezdett el, Kaa-yiméktől. -Mushume-nek biztosan segíteni kéne. Viszlát!!!

Még Kaa-yim is elnevette magát a lány menekülése akcióján.

-Meg kell hagyni, furcsa egy szerzet. - jegyezte meg még mindig mosolyogva Shimobe, miközben újra kézbe kapta kardját.

-Igen, az. - helyeselt halkan, elgondolkodva Kaa-yim, s még mindig abba az irányba meredt, ahol Suy eliszkolt a fák között.

Suy addigi életében az a három hét volt a legnehezebb.

Shimobe nem véletlenül mondta, hogy ne bízza el magát.

A lány a második nap tapasztalta meg ennek a valóságos mondanivalóját.

Ugyanis úgy ment be reggel a barlangba, hogy úgy érezte, már semmi félnivalója sincs a kígyóktól. Ám odabenn rá kellett döbbennie arra, hogy félelme semmivel sem volt kisebb akkor, mint tegnap. S most ráadásul az Aibii-t sem használhatta, memóriájára kellett hagyatkoznia.

De aztán kezdett egy jobb lenni.

A harmadik hét közepe felé már a gyomra sem kavarodott fel attól, ha az egyik éppen átsiklott meztelen lábfején.

Ekkor kezdett rájönni, mit is akart mondani azzal Kaa-yim, hogy alakítsa át félelmét, ha nem tudja legyűrni.

Attól kezdve Suy félelme átalakult egy másfajta, egy sokkal erősebb érzésre.

De nem gyűlöletre, haragra, ahogy azt Kaa-yim is tanácsolta, még egy attól is erősebb érzéssé: szeretetté.

Na jó, a szeretet talán egy kicsit túlzás volt, de ez járt a legközelebb Suy érzéseihez.

Ugyanis a hét letelte előtt két nappal gondolt egyet, s leült a földre.

Először persze óvatosan odébb seperte a siklókat, nem akart kárt tenni egyikben sem.

És várt.

Maga sem tudta pontosan, mire is. Talán arra, hogy a kis siklók bármelyik pillanatban átváltozhatnak vérszomjas viperákká, s halálra marják.

Ám semmi ilyesmi nem történt.

Sőt!

Suy annyi bátorságot is érzett magában, hogy az egyiket a kezébe fogta.

A kis kígyó ott csúszkált az ujjai között, s akkor a lány rájött egy olyan dologra, amire azelőtt sohasem gondolt volna: az az állat sokkal jobban félt tőle, mint ő tőlük valaha is.

Ez a tény ráébresztette arra, milyen pusztító lény is az ember, nem csoda hát, ha az állatok rettengnek tőlük.

És végül elérkezett az utolsó nap is a hétből.

Suy szokásához híven helyet csinált magának a siklók között, hátát a hideg kőfalnak vetette, s hogy elűzze unalmát mesélni kezdett történeteket, a kígyóknak szánta őket.

Persze folyamatosan cserélődtek kezeiben a csúszók, mert már megfogni sem félt őket.

Körülbelül két óra múlva különös gondolata támadt, amit azon nyomban valóra is akart váltani.

A titkos kézjelekkel előhívta az Aibii-t, s kezébe fogott egy éppen arra járó kígyócskát.

Szeme elé helyezte, s jól megnézte magának.

Ez nem ugyanaz a gyilkos tekintet volt, amit akkor, kiskorában látott, így nem is lehetett ijesztő.

De annak a másiknak, amelyik álmaiban is kísérteni szokta, már sokkal dermesztőbb volt a tekintete.

Suy-t hirtelen elöntötték az emlékek.

Újra abban a lyukban volt, s azok a dögök úgy tekeredtek rá a végtagjaira, mintha az életet akarnák kiszorítani belőle. Bizonyára az is volt a szándékuk.

Azoknak a pikkelyei sokkal érdesebb és keményebb volt, mint ezeké a siklóké. A sziszegésük is sokkal visítóbb volt.

De valamiért nem úgy gondolt vissza rájuk, mint azelőtt, mert akkor még gyilkosainak, gonosztevőinek nézte őket. Most azonban már ellenfeleknek, akiket le kell győznie.

Ó, szóval mégis haragra alakította át félelmét? Lehet, hogy másra nem is lehet?

De a rémálombeli kígyótól még mindig rettegett.

Az valamiért sokkal másabb volt, mint a valóságbeliek.

Sugárzott belőle a romlottság, a gyilkolni akarás, a rosszindulat. Mintha nem is kígyó lett volna, hanem ember.

Mindenesetre Suy nem tudta folytatni a gondolatmenetét, mert léptek zaját hallotta a barlang bejárata felől.

Mire felnézett Shimobe és Kaa-yim már bent álltak a barlangban mécsessel a kezükben.

A döbbenettől egyikük sem tudott megszólalni.

Azt hitték ugyanis, hogy Suy az egyik sziklán fog csücsülni, nyakig felhúzott lábakkal, várva a pillanatot, mikor szabadulhat már ki erről a helyről.

Mindezek leghatalmasabb ellentét kellett megpillantaniuk.

Suy a kígyók között ült, nem egy már a nyakáig is felkúszott, egyet pedig a kezében is tartott és ott volt még sárgán világító szeme is.

Olyan volt, akár a folyékony arany, a tűz fénye pedig különös csillogást adott neki.

Suy gyorsan lehunyta a szemét, s amikor már újra kinyitotta, az Aibii eltűnt, s a normális halványkék szemeivel tekintett fel rájuk.

-De még van egy csomó időm! Miért jöttetek be ilyen hamar? És egyáltalán miért? - kérdezte szemrehányón a lány.

-Mi csak... - kezdte dadogva Shimobe, de még mindig nem ocsúdott fel a látottak hatásából.

-Elég volt számodra ennyi, Suy. - vette át apjától a szót Kaa-yim. - Teljesítetted ez a szintet is, holnaptól a harmadikra készülsz. Menj haza!

Suy óvatosan lerakta a siklót a kezéből, s elindult a kijárat felé.

Az az óvatosság, amivel lépkedett, nehogy rálépjen egyik kígyóra is, újabb meglepetést okozott a fiúknak.

A lány fáradtan sóhajtott fel.

Ugyan mi szükség volt most erre? Hiszen olyan nagyon fontos dolgokon elmélkedett. Erre pont most állítanak be ezek is!

Ám a tény, hogy sikerült átjutnia ezen a szinten is, elűzte bosszúságát.

Akkor hát mégsem annyira csődtömeg, mint ahogy azt Meng-yi hitte róla!