A végső határig

By: Suy Raika

3.fejezet

Suy nem érezte magát túl fontos embernek soha, ám a kilencedik születésnapjára eljött tömeg nem ezt mutatta.

Lehettek vagy százan.

Ha anyja nem szorítja olyan erősen a kezét, bizonyára sarkon fordult volna. Semmi kedve sem volt most erőltetni a mosolygást.

-Gyere, üljünk le! r11; noszogatta lágyan Ayashi, s leültette Suy-t az egyik székre, ő maga pedig vele szemben foglalt helyet.

-Anyámr30; - kezdte csendesen a kislány, de nem tudta folytatni. El szerette volna mondani, hogy ez az utolsó estéjük együtt ebben a házban, de nem találta az ide megfelelő szavakat.

Ayashi mintha olvasott volna a gondolataiban.

-Ne félj a változásoktól, kicsim. Legtöbb esetben jót hoznak magukkal. A te esetedben biztosan.

-De te honnanr30;

-Én mindent tudok, látok és hallok. r11; dicsekedett nevetve a nő, majd elkomolyodva így folytatta: - Azonban ezen a napon ünneplünk, világos? Azt szeretném, ha a szád végig felfelé görbülne!

-Ígérem! r11; mondta komolyan Suy, s elhatározta, törik-szakad, betartja az ígéretét.

Végre körbe mert tekinteni a tömegben eldöntötte, hogy talán túl sokan jöttek el ma. Ha naiv vagy vak lenne, akkor azt hinné, hogy csakis miatta gyűlt össze az egész Hattori nemzetség, de tudta jól, hogy ez alkalom arra, hogy az alacsonyabb rangon lévő rokonai behízelegjék magukat Meng-yi előtt, hátha az egyfajta kegyben részesíti őket.

Suy csak ekkor döbbent rá, mennyire nem szeretne ilyen felnőttkort magának.

Talán kívül még gyereknek tűnt, s talán néha valóban gyerekes módon viselkedett, ám attól a naptól kezdve érezte, hogy legbelül már nem gyerek.

Apja lekicsinylő szavai örökre beleégtek az emlékeibe, se leginkább az önbecsülésébe.

Suy ösztönösen érezte, hogy jobb élete lesz, akárhol máshol, csak nem itt! Az apja közelében biztosan nem.

Az a sok vidámnak tűnő arc! Suy látta, amint valamennyinek mosolyra húzódik a szája a bájcsevegés közben. Hallotta, amint felnevetnek, de tudta, hogy ez csak a felszín. Ami alatta húzódik az már kevésbé vicces.

Ekkor az jutott eszébe, hogy képesek az emberek így élni? Csupa hazugságban.

Ő biztosan nem tudna.

S akkor meglátta őt.

Ha nem is ismerte volna, biztosan kiszúrta volna a tömegből, annyira különbözött a többiektől.

A Hattorik jellemző külső vonásai a méz szőke haj és a szembogár nélküli víztiszta szem tartozott.

A fiú hollófekete haja és vörös szempárja a sok Hattori között olyan volt, mint fekete bárány a fehérek között. Kirítt közülük.

A fiú ekkor ráemelte tekintetét.

Suy-nak egyből az jutott eszébe, hogy gyorsan elfordul, mintha mi sem történt volna, de aztán összeszedte minden bátorságát, s halványan elmosolyodott.

Amaz nem tudta ezt mire vélni, ráncok jelentek meg a homlokán, értetlenségét tükrözve.

-Anyám, ki az a fiú? r11; fordult anyjához Suy.

Eddig ő is az embereket figyelte, s most lányára nézett:

-Fiú, milyen fiú? Hol?

-Ott. r11; mutatott az említett személy irányába, de amikor már ő is odanézett fel kellett fedeznie, hogy segítője eltűnt. Sehol sem látta, pedig még fel is állt. r11; Eltűnt.

-Miért kérdezted?

-Pár napja segített nekem. r11; vallotta be csendesen Suy, s ismét helyet foglalt.

-Valóban? Na és hogyan? r11; kérdezte kíváncsian Ayashi.

-Amikor Meng-yivel gyakoroltam a kötélen menést a súlyaim leestek a szakadékba, s le kellett értük mennem. Az egyiket meg is találtam, de a másik magasan volt, nem tudtam volna elérni. Ekkor jött az a fiú, és lehozta nekem. Kicsit mogorván viselkedett, de mégiscsak segített, szóval hálásan megköszöntem a segítségét és mondtam neki, hogy az adósa vagyok.

-Helyesen cselekedtél, Suy. r11; dicsérte Ayashi. r11; A kedvességed egyszer viszonzásra talál, ebben biztos vagyok, még ha egy olyan mogorva alakról van is szó, mint az a fiú. Na és hogy nézett ki?

-Piros szemei voltak és fekete haja.

Ayashi meg sem próbálta eltitkolni meglepetését, amúgy sem sikerült volna neki.

-Ez biztos? r11; kérdezte komoly tekintettel, mire Suy ugyanolyan komolyan bólintott. r11; Kicsim, most el kell mennem pár percre, de rögtön visszajövök, rendben?

-Ühüm. r11; bólintott Suy, de nem tudta mire vélni anyja izgatottságát.

A nő letűnt az emberek kötött, isten tudja, hova, s a kislány zavart pillantással nézett utána.

Ekkor tekintete a házra esett, melyben eddigi életét élte. Vajon csak az ő esetében van az úgy, hogy nem érez fájdalmat, amikor arra gondol, holnap már nem itt fog élni, vagy másnál ez nem így van?

Suy elgondolkodott ezen, s a második lehetőséget választotta. Ő az apja miatt nem tudta megszeretni ezt a helyet.

Vajon az új hely, ahol lakni fog, az milyen lesz? Ennél jobb, avagy rosszabb.

Nos, sokkal rosszabb nem lehet.

-Egy kis figyelmet kérek! r11; hallatszott háta mögül apja mennydörgéshez hasonlatos hangja.

Minden hang hirtelen elhallgatott, s a tücsök ciripelését is hallani lehetett a síri csendben.

Ekkor a lampionokat is meggyújtották, melyek fénye ezer meg ezer színt vetítettek az éjszakába.

Gyönyörű volt, de Suy szívébe nem jutott be fényük.

-Mindenki tudja, mennyire fontos egy klán vezető utód kilencedik születésnapja. Ekkor válik el végleg, hogy alkalmas e a posztra, vagy sem.

Suy szinte biztos volt a folytatást illetően: apja az egész klánnak elmondja, Suy nem alkalmas a klán fejének tisztségére.

-Azért, jó az, ha egynél több sarjat nemzünk. Ha nem válik be valamire az egyik, a másik még mindig kéznél marad.

-Lemaradtam valamiről? r11; kérdezte Ayashi, miután helyet foglalt.

Suy megrázta a fejét, s figyelmét ismét Meng-yire fordította.

-Nos, akkor? Kezdhetjük az ünnepséget.

A hirtelen kijelentés úgy meglepte Suy-t, hogy feleszmélni sem volt ideje, egyik unokanagybátyjának a fia táncra is kérte őt.

A zene felharsant, s majdnem mindenki párba állva lejteni kezdett a dob, síp és hárfa ütemére.

Suy nem éppen volt a táncparkett ördöge, ezért elég sűrűn rálépett partnerei lábára, vagy éppen rossz irányba fordult, s hirtelen azt sem tudta, hol van.

Mindenesetre az a másfél óra lépegetés igencsak kimerítette. Kétszer ült le pár percre, de mindig akadt egy rkedvesr1; rokon, aki nem hagyott nyugtot neki.

Aztán este tíz órakor háromszor megüttették a nagy bongot, ami az ajándékok átadását jelezte.

A zene elhallgatott, ahogyan az emberek is.

Meng-yi elfoglalta az őt megillető helyet az emelvényen, s mellett helyezkedett el Ayashi, Suy, majd bölcsőben a kis Hayaku is.

-Fogadd szeretettel, eme tál első osztályú rizset, mely örök hűségünket szimbolizálja érted és családod iránt. r11; azzal nagy hajlongások közepette a lábuk elé tette az ajándékot, s jött a következő, és az azt követő, meg a negyedik, az ötödik, egészen a negyvenkilencedikig.

A szolgálók már kétszer hordták el előlük a tálakat, csomagokat, mert talpalatnyi hely sem volt.

Suy már kezdett reménykedni, hogy ez volt végre az utolsó üveg szaké, amikor két alak vált ki a tömegből.

S akkor végre felfedezte a hasonlóságot a fiú és a férfi között. Bár a fiú szemei sokkal élénkebb pirosak voltak, mint a másiké, de azért még hasonlítottak egymásra.

Vajon milyen rokoni kapcsolatban fűzte őket egymáshoz? Mert az nem volt kétséges Suy számára, hogy rokonok voltak. Valószínűleg apa és fia.

-Fogadd szeretettel az én ajándékomat is, Hattori. Talán nem lesz olyan kezes, mint egy bárány, de őrző kutyának megfelel. Viselje gondodat, ha rászorulsz.

Ez az ajándéknyújtás több dologban is különbözött a többitől.

Először is Shimobe nem hajolt meg előttük.

Másodszor ez a többitől eltérően őszintének tűnt.

S ami a legfontosabb, a többiektől eltérően szavait nem Meng-yihez intézte, hanem Suy-hoz.

Mindezek felfedezése annyira ledöbbentette Suy-t, hogy a fiúra is elfelejtett nézni, pedig szívesen nézte őt.

Suy-nak szólásra nyílt a szája, de egyszer csak egy puha, meleg kéz megszorította az övét. Ránézett anyjára, az pedig intően tekintett le rá.

Suy gyorsan becsukta a száját.

A két férfiember megfordult, s a kijárat felé indult.

-Mégis mit jelentsen ez? r11; hallatszott apja dörgő hangja.

Shimobe vissza sem fordulva így felelt:

-A kérésed az volt, hogy Kaa-yim egy Hattorit szolgáljon. Nos én teljesítettem az üzlet rám eső részét. A következő fele már a te kötelességed.

Azzal mindkettő eltűnt a füstfelhőben, amely maradt utánuk.

Azt a kis jelenetet leszámítva az ünnepség egészen jól sikerült Suy szerint.

Szerencsére sok, vele egykorú Hattori is jelen volt, s eggyel-kettővel Suy még jóban is volt.

Az egyik ilyen barátja Amekaze volt, és az ő ikerhúga, Shimetta.

Mindkettőjük neve esőt vagy záport jelentett, hisz ők az északi törzsek tagjai, ahol a Hattorik chakrája a viharokkal volt összefüggésben.

Az ikrek ígéretes nindzsáknak tűntek, de erejük csak akkor volt teljes, ha együtt használták.

Suy szerint egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Míg Shimettá-nak hosszú, egyenes fürtjei voltak, addig Amekazé-nek rövid és göndör. A fiú arca sokkal oválisabb volt, mint húgáé. A testmagasságuk is teljesen különböző volt.

Egyedül a színtelen szemekben és a szőke hajban osztoztak.

Ám a jellemük még másabb volt, mint külsejük.

Shimetta csendes és visszahúzódó volt, Amekazé-nek viszont folyton járt a szája.

Néha már sokat is. Ami a szívén, az a száján.

Suy ezért is kedvelte őt annyira.

-Remélem a mi születésnapunkon nem csapna ekkora felhajtást! r11; aggodalmaskodott Shimetta.

Mindhárman a hátsó kertben elnyúló cseresznyefa alatt ültek, mert ide már az ünnepség zsivaja is alig jutott el. Itt csönd volt és nyugalom.

-Jaj, Shimetta! Nem a mi családunk a klán feje. Csak azok rendeznek ekkora fesztivált. r11; korholt húgát Amekaze.

-Lennék a ti helyetekben. r11; jegyezte meg csendesen Suy, mindkét szempár rámeredt.

-Micsoda? Te nem szeretnél a főághoz tartozni? r11; kérdezték egyszerre.

-Ugyan miért kellene szeretnem?

Na erre egyikőjük sem tudott mit felelni. Végül Amekaze szólalt meg.

-Történt valami baj, Suy? Olyan szomorúnak tűnsz.

Suy egy jó percig a válaszon töprengett, mely így hangzott.

-Tulajdonképpen nem szomorít el a dolog, de valami más miatt annyira rossz érzésem támadt.

-Miért kellene szomorúnak lenned? r11; kérdezte Shimetta.

-Mertr30; mert holnaptól nem itt fogok élni.

-Micsoda? r11; hőköltek vissza egyszerre az ikrek.

Suy-t, rájuk nézve irigység fogta el. Az ő életük annyira egyszerűbb, mint az övé. Nekik nincs gondjuk egy egész klánnal vagy egy olyan emberrel, mint Meng-yi.

Ráadásul ők mindig ott vannak egymásnak. Még ha fiú is az egyik, s lány a másik. Ők egy húron pendülnek.

Suy mindig is vágyott egy olyan személyre, akivel minden gondolatát megoszthatja, akibe feltétlen bizalmát helyezheti.

Ám a sors nem adta meg neki ezt az álmot.

-Miket beszélsz? r11; ráncolta a homlokát Amekaze.

-Apám kitagadott, mert túl gyengének tart. r11; felelte Suy közönyös hangon. r11; Biztos abban bízik, hogy Hayaku erősebb lesz, mint én.

-De Hayaku még csak egy kisbaba. r11; vetette fel Shimetta.

-Mindenesetre én örülök neki. r11; jelentette ki határozottan Suy.

-Nem értelek, igazán nem értelek! r11; csóválta a fejét a kisfiú.

-Pedig egyszerű. A helyemben ti is így éreznétek.

-Na de akkor hol fogsz lakni? r11; kérdezte tétován Shimetta.

-A Simazukkal.

-A Simazukkal fogsz élni? r11; hüledeztek azok, s döbbenetükben azt sem tudták, hogy hova legyenek.

-Igen, velük. r11; bólintott Suy.

-Téged meg fognak ölni. r11; mondta ekkor vészjósló tekintettel Shimetta.

-Micsoda? r11; kiáltott fel Suy. r11; Mit mondtál? Miért ölnének meg?

-Mert Hattori vagy. A Simazuk gyűlölik őket. Az lehet, hogy minket szolgálnak, de gyűlöletüket soha nem rejtették véka alá.

-Igen, ezt tudtamr30; - suttogta elhaló hangon Suy. Ez eszébe sem jutott, amikor a jövőjén ábrándozott. Milyen ostoba volt és vak! Arra nem is gondolt, hogy a család, akivel élni fog az ő családjának ősi ellensége. Talán igaza lesz Shimettának? Meghal az ő köreikben?

-Jaj, egy szavát se hidd el! r11; intette le húgát Amekaze. r11; Egy régi könyvben olvastam a két család háborúskodásairól. Mielőtt a véres küzdelem elkezdődött volna, a Simazuk mindig is békepártiak voltak. A küzdelemben is igyekeztek minél több életet meghagyni. A Hattorik tökéletes ellentéteik voltak nekik.

-Te most a saját klánodat ócsárolod! r11; figyelmeztette húga.

-Ami igaz, az igaz, ha Hattori vagyok, ha nem. r11; vont vállat közönyösen a kisfiú.

Suy tökéletesen egyet értett vele.

-Erről a változatról én még nem is hallottam. r11; mondta Suy.

-Ne csodálkozz rajta! Én is a könyvtár zárolt részlegében találtam rá.

Suy-t ez mosolygásra késztette.

Amekaze előtt nem volt olyan ajtó vagy cella, ami tíz percnél tovább zárva maradt volna.

-Szörnyen rossz vagy néha, Amekaze! r11; korholta bátyját Shimetta.

-Te meg szörnyen unalmas vagy mindig, Shimi-shimi. r11; gúnyolódott vele Amekaze.

A kislány nem állhatta, ha így szólították, mert ez annyit jelentett, hogy kicsi és jelentéktelen.

-Nagyon kegyetlen apád van, Suy! r11; tért vissza Shimetta az eredeti témához.

-Délelőttől kezdve nem az apám! r11; szólt sziklaszilárdsággal a hangjában Suy.

-Úgy érted, ha neki joga volt kitagadni téged, te megtagadod őt, mint apádat? - fejtegette Amekaze.

-Pontosan! Kimondva jobban hangzik. - helyeselt Suy.

-Nálad báteabb embert még nem láttam. - lehelte csodálkozó tekintettel Shimetta.

-Ez nem bátorság. Ez helyes cselekedet. - szögezte le Amekaze.

-Bátorság majd a Simazukkal való együttélés lesz.

Suy magában jót nevetett ezen, s mindenben igazat adott Amekaze-nek.

Ekkor megint megszólalt a nagy bong, ami az este fénypontját jelezte: a tüzijátékot.

-Gyerünk! Gyorsan menjünk! - pattant fel izgatottan Amekazé, s a két lány követte példáját.

A tüzijátékot a ház tetején hozák működésbe, onnan lőtték fel az összes rakétát, melyek ezer fénnyé robbantak szét az égben.

Volt kék, zöld, aranyszínű, de persze kevert színek is voltak.

A látvány mindenkit lenyűgözött, mindenkit lefoglalt.

Suy különös módon még a nagy hangzavar közepette is meghallotta a nappaliban álló kakkus óra hangját, mely éjfélt ütött.

Még anyja mesélte neki egyszer, hogy pontosan éjfékor született meg, így valójában két napon van a születésnapja.

Valamiért Suy úgy érezte, látnia kell az anyját, még, ha le is marad a fények látványáról.

Keresgélni kezdte hát az emberek között, de sehol sem lelt rá.

-Suy!

A kislány hátrafordult a neve hallatán.

Aztán egy hatalmas világosságot látott, mely a napnál is fényesebb volt, a tűznél is égetőbb és olyan gyors, akár a villámcsapás.

Aztán ez a forró fény hirtelen felé vette az irányt, s mellkason találta.

Úgy érezte teste ezer darabra hullik szét, majd megszakadt a fájdalomtól.

Végül mindennek vége szakadt, s egyfajta jóleső, békés érzés kerítette hatalmába.

Mielőtt azonban minden elsötétült volna előtte, egy angyalt vét megpillantani:

-Ég veled, drágaságom! - suttogta...