A végső határig

By: Suy Raika

 1.fejezet

Suy Hattori mindig is tudta, hogy nem fog soha a nindzsák legjobbjai közé tartozni. Se fizikai, se szellemi állapota nem volt kellőképpen fejlett. Ráadásul még lány is volt, így még kisebb esélyekkel indult egy hely megszerzéséért a Dicsőség Csarnokába. Nos, igen! Ez volt már kisgyermek kora óta oly hőn áhított vágy: hogy az ő nevét is belevéssék a Szent Sziklába, mint híres kunoichit. Hogy tagja lehessen a Dicsőség Ligájának, hogy olyan erős kunoichi váljék belőle is, mint Ayashi Hattoriból, aki az édesanyja is volt egyben.

Persze a vágyak véghezvitele már sokkal bonyolultabb feladat, mint a megálmodásuk. Sok verejtéket kell izzadni értük, sok dolgot kell elszenvedni miattuk, de Suy szerint, ha valaki igazán küzd ezekért, megszerezheti őket.

Suy most pont egy ilyen szenvedésen fog átesni.

A kislány már attól is szédült, ha arra gondolt, milyen mély árok húzódik alatta."Te jó ég! Van vagy 200 méter mély - gondolta baljósan, s nagyot nyelt.

Ismét maga elé fordította tekintetét, s minden erején azon volt, hogy a feladatára koncentráljon.

Az istenért nem volt képes megérteni, hogy neki miért kell pont most ilyen buta dolgokat csinálnia. Sokkal szívesebben lenne otthon, s játszana a kerti tóban úszkáló halaival. Ahhoz inkább lenne kedve, semmit egy roppant mély szakakék fölött tanulni egy vékony kötélen az egyensúlyozást. Ó, legalább azokat a súlyokat ne kellene cipelnie. A karjait már alig érezte, s tudta nem fogja túl sokáig bírni azokat. Gyorsan megcsinálja a feladatát, s apja akkor talán elengedi.

Nagyot sóhajtott, s ismét elindult a kötélen, ami Suy szerint túlságosan is himbálózott.

A kötélen járás onmagában nem is lenne nehéz, de az a plusz tíz-tíz kiló igencsak megnehezíti a dolgát.

Jaj, legalább lenne motivációja, amiért itt akrobatizál. De csak azért csinálja, mert az apja megparancsolta neki.

- Lemegy a nap, Suy! - kiáltott oda Meng-yi, aki a túloldalon várta őt türelmetlenkedve.

A kislány bólintott, s végre megindult.

Olyan óvatosan lépkedett, ahogyan csak tudott, de a zsineg átvette a ritmusát, s még jobban kilengett jobbra és balra.

Suy egyre nehezebben tudott a kötélen maradni, s mikor már csak három-négy lépés választotta el a biztos talajtól, természetesen megtörtént az, amit már az elején is megjósolt önmagának: a kötél kicsúszott a lábai alól, ő pedig zuhanni kezdett lefelé.

Két dolog le is zuhant, de azok a súlyok voltak. Suy éppen hogy el tudta kapni egyi kezével a kötelet.

Keze iszonyatosan izzadt, ezért a másikkal is gyorsan megkapaszkodott, mert nem szeretett volna a súlyok sorsára jutni.

Elkezdett hát himbálózni oldalra, s a kellő magasságban átlendítette lábát a kötélen, s kúszni kezdett a szakadék széle felé.

Karját nem is érezte, amikor már négykézlábról kétlábra emelkedett.

Nyurga gyerek volt, túlságosan is, de Meng-yi valóságos óriás.

Ránézve apjára, azt kívánta, bárcsak lezuhant volna abba a büdös szakadékba.

Apja eme szúrós pillantásánál aligha létezhetett rosszabb Suy emlékei közt.

-Sajnálom, apám, de nem tudtam teljesíteni a parancsodat. Ismét megpróbálom. - suttogta alázatos hangon a kislány, s egy gyors pillantást vetett Meng-yire.

Ez elég volt ahhoz, hogy akaratlanul is elszégyellje magát.

Meng-yi ugyan semmit sem mondott még, de ő az olyan emberek közé tartozott, akik szavak nélkül is közölni tudták mondanivalójukat.

Apja mondanivalójának lényege most a düh volt, a tombolni akarás és szégyenkezés lánya tehetségtelensége miatt.

Ám ahelyett, hogy elordította volna magát, a már olyannyira ismert mély, reszelős hangján ennyit mondott:

-Hozd fel a súlyokat! Utána hazajöhetsz.

Azzal megfordult, s elindult az erdő felé, a fák végül teljesen elnyelték az alakját.

Suy még öt perccel apja távozása után is csak nézett maga elé, s teljesen tanácstalan volt.

Az idők során már megtanulta, hogy Meng-yi minden egyes szavát komolyan kell vennie, mert, ha nem, csúnyán megfizethet érte.

Tehát a súlyok nélkül be sem teheti a lábát a Hattori-birtokra, még ha hetek múltával tér is vissza.

De vajon hogyan lesz képes lemászni ebbe a mély szurdokba? Falmászó dzsucukat nem ismer, repülni pedig nem tud. Talán, ha keresne egy kevésbé meredek szakaszt, akkor ott le tudna ereszkedni. Aztán lent, a folyó mentén haladva rábukkanhatna a súlyokra.

Már csak azért kell imádkoznia, hogy azok a fránya súlyok nem a vízbe esetek e.

Kedvetlenül elindult, hátha a szerencse végre mellé szegődik.

Sokáig botorkált, s közben figyelte a tájat.

Igen! A Víz országának pont azon a részén dolgoztatta Meng-yi, ahol a víz nevű folyadék igencsak ritka volt.

Egyszer, mikor még kisebb volt, annyira nem akart elszakadni a víztől, hogy még éjjel is kiosont a kertbe, hogy jót lubickoljon az ő kis tavában. Apja ugyan gyakran leszidta viselkedése miatt, de Suy-nak a víz olyan volt, mint a levegő: nem tudott élni nélküle.

Pár év elteltével érzett magában egyfajta változást a vízzel kapcsolatban: már nem úgy vonzódott hozzá, mint gyermekkorában. Mikor kezét belemártotta, már nem öntötte el az a bizsergető, kellemes érzés, mint régen. Valami más felé húzta a szíve, csak még ő maga sem tudta, hogy mihez.

Az elmúlt pár hónap annyira kuszált volt a számára, hogy idegzete kezdte felmondani a szolgálatot.

Anyja betegsége az egész ház népét lefárasztotta, testileg-lelkileg egyaránt.

Minden szolga azért sürgött-forgott, hogy a ház asszonyának kedvére tegyen.

De valószínűleg a legjobban Suy készült ki, mert mégiscsak az ő édesanyja haldoklott.

Sajnos a kislány születésnapja is pár nap múlva jön el. Nem valami kellemes dolog egy olyan házban ünnepelni, ahol terjeng a halál szaga, mely megfertőzi a legvidámabb, legjátékosabb szellemeket is, mint amilyen Suy is volt.

Bezzeg egy éve még hogy örült annak, hogy nyolc éves lehet.

Egy évvel öregebb. Már csak tíz év választotta el a nagykorúsától. Ezután már azt kezd az életével, amit csak akar.

Azt mindenesetre már elég fiatalon eldöntötte, hogy ő nem lesz a Hattori klán feje, mint ahogy azt apja tervezi. Talán a kis jövevény alkalmasabb lesz erre a posztra, mint ő.

Egy hónapos kisöccse, Hayaku már úgy szorította Suy ujját, akár egy született birkózó. A kislányt mosolygásra késztette Hayaku emléke. Milyen édes kisbaba. A lányok biztos koslatni fognak utána, ha megnő.

És ekkor végre meglátta azt, amit keresett: a szakadék mentén emberek által kitaposott ösvényt fedezett fel.

Suy gyorsa kutatni kezdett emlékeiben, hogy milyen szerzetek élhetnek errefelé, s aztán hirtelen belé villant.

Valószínűleg azért dobbant akkorát a szíve, mert apja mindig úgy mesélt ezekről az emberekről, mint a szörnyszülöttekről.

De Suy igazából még nem alkotott véleményt a Simazuk-ról, egészen mostanáig.

Ez a kopár vidék önmagában baljóslatúan hatott, itt már fák sem nőttek, azokat már rég maga mögött hagyta.

A szél csendesen fújt, s a lemenő nap fénye mindent narancssárgává festett.

Körbetekintett, mintha csak arra várna, hogy egy ocsmány fenevad akármikor rávesse magát.

Az ösvény meredek volt, s nem kis veszéllyel járt a rajta való átkelés.

Suy lába alatt nem egyszer megindult a talaj, s kevés híján úszta meg a lezuhanást.

Fél órányi kemény ereszkedés után végre elérte a szakadék alját.

Úgy érezte ott magát, mintha belecsöppent volna az egyik rémálmába.

A nap fénye ide alig jutott be, a szél sejtelmesen süvített a mederben, s a vad folyó hullámainak hangja csak még félelmetesebbé tette az amúgy is zord vidéket.

Szinte futva indult el abba az irányba, ahol lezuhantak a súlyok.

Tíz perc múlva az egyiket rögtön ki is szúrta a sasszemével, de a másik hiányzott.

Gyorsan körbenézett, s végül húsz méterre maga fölött találta meg egy kiugró sziklapárkányon.

-Ó, a fenébe! - kiáltott fel, mert ötlete sem volt, hogyan fogja lehozni a súlyt.

-Mit csinálsz te itt?

A hang hallatára Suy felsikoltott ijedtében, s vadul kalapáló szívére szorította kezét. Villámgyorsan megpördült, s harci pózt vett fel.

Akkor életében látott először ennyire piros szempárt. A pirosnak ez az árnyalata valószínűleg sehol máshol nem volt jelen a világban.

És azok az ébenfekete hajszálak. Úgy nézett ki az a fiú, mint a halál istene.

De különös módon Suy azonnal érezte, hogy nem kell tőle tartania.

-Hattori Suy a nevem. - hajolt meg mélyen, s felegyenesedve így kezdte: - És a súlyaimért jöttem, az egyiket meg is találtam, itt van - s megmutatta, majd fel a másikra. - de az felakadt oda, és fogalmam sincs, hogyan hozhatnám le. Sajnálom, ha a birtokodra léptem, de az apám parancsba adta a súlyok megkeresését. Sajnos kénytelen vagyok teljesíteni azt, amit mond.

-Sajnos? - nézett rá kissé csodálkozva a fiú.

Erre Suy nem válaszolt semmit. Bár kényszerítenie kellet magát, hogy hallgasson, mert így is túl sokat járatta a száját. Ehelyett halkan ennyit kérdezett:

-És te ki vagy? Ez a szurdok a tied?

A fiú még nagyobb szemeket meresztett rá. Úgy nézett a kislányra, mintha az aranyból lenne.

Végül meglepő változás állt be rajta: csodálkozásból enyhe ingerült arckifejezést öltött magára, s mogorván így szólt:

-Odaadom a súlyodat, de utána hord el magad innen.

-Igenis! - bólintott megszeppenve Suy, de nem ijedt meg tőle. Hiszen pont most ajánlotta fel a segítségét.

A fiú kelletlenül felsóhajtott, valószínűleg nem volt sok kedve a kislányon segíteni.

Suy emlékeiben az elkövetkezendő pár másodperc valóságos csodaként ragadt meg.

A fiú villámgyors szökkenéseivel az egyik szikláról a másikra ugrott, s végül elérte a súly magasságát. Felkapta, s leugrott a földre! Több, mint húsz méter magasból!

Suy tudta, hogy bolondnak néz ki eltátott szája miatt, de csodálatát nem tudta elrejteni.

Ajkai még akkor is o betűt formáltak, amikor segítője elélökte a vasgolyót, s így szólt:

-Nesze, de mostmár hord el magad!

-ÖÖ.. én.. - dadogta a kislány, s hirtelen nem jutott eszébe, mit is kell ilyenkor mondani. A fiú karmazsinvörös szempára fogjulejtette, a figyelmét. Minél tovább nézte, annál jobban elmerült benne.

Különös módon egyszerre volt ijesztő és megragadó.

A kislány megrázta a fejét, s visszatért a valóságba:

-Nagyon hálás vagyok amiért segítettél. Mi is a neved?

-Nem mondtam!

-Mivel még nem is kérdeztem, de most kérdezem. Én Suy vagyok, és te? - kezdte elölről a bemutatkozást a kislány, s illedelmesen meghajolt.

A fiúról lerítt, hogy esze ágában sem volt bármit elárulni magáról, ezért így szólt:

-Késő van, kislány, siess inkább haza!

-Igen, igazad van. - értett egyet Suy, s felkapta mind a két súlyt, majd elindult az ösvény felé. Pár lépés után megfordult, s ezt kiáltotta a fiúnak, aki szintén megindult, csak a másik irányba.

-Még egyszer, nagyon köszönöm a segítségedet. Ha nem jöttél volna, nem is tudom mihez kezdtem volna. A súlyok nélkül nem mehettem haza, tán egy hét múlva is itt rostokolnék. Jövök neked eggyel!

Azzal megfordult, s mosolyogva, jókedvűen elindult hazafelé.

A fiú csak akkor fordult a kislány felé, amikor az már ismét megindult.

Enyhe csodálkozás ült ki az arcára.

Sehogy sem fért a fejébe, hogy ez a kedvesnek tűnő kislány, hogyan viselheti a Hattori nevet. Hisz a két dolog, a kedvesség és a Hattori név nem fér össze!

Megcsóválta a fejét, s magában arra gondolt, hogy létezhetnek még csodák.