A Csóhuku-hegyi boszorkány 

Valamikor, hajdanában volt egy égig érő hegy, amit Csóhukunak hívtak. A csúcsát mindig felhősapka fedte, s még derült nyári napokon is csak sejteni lehetett a tetejét. A hegy lábánál aprócska falu feküdt, ám lakói tudták, hogy odafönn veszedelmes boszorkány tanyázik, így még álmukban sem mertek volna fölmerészkedni a hegyre.
Ősszel történt, egy szép, holdvilágos estén, hogy az egész falu népe kint ücsörgött a szabad ég alatt, s japán szokás szerint a tündöklő holdban gyönyörködött, amikor egyszer csak vészjóslóan sötét felhő takarta el a ragyogó holdat. Hamarosan viharos szél kerekedett, s olyan felhőszakadás támadt, hogy még jég is esett. A hirtelen jött vihar visszakergette a falusiakat házaikba, s a rémült gyerekek reszketve bújtak a paplan alá.
A szél egyre csak erősödött, s ordítva söpörte végig a háztetőket.
- A Csóhuku-hegyi boszorkánynak fia született! Tüstént vigyetek rizslepényt a fölköszöntésére! Mert ha nem, akkor lovat, embert, mindenkit fölfal szőröstül-bőröstül! - üvöltötte egy irtózatos hang, s valami házról házra ugrálva megtiport minden tetőt.
Amikor elment, visszatért a csönd, s azzal együtt az ég is földerült. Másnap aztán nagy riadalom támadt a faluban, mert senki sem tudta, kiféle-miféle szerzet volt a fenyegető hang gazdája. Összeültek hát, hogy megtanácskozzák, mitévők legyenek. Mivel senki sem kívánkozott a boszorkány hasába, megegyeztek, hogy a lepényt föl kell venniük a hegyre, s hogy a hozzávaló rizst összeadják. Minden család hozott valamennyit, s az egész falu népe nekilátott a lepénykészítésnek. A puhára gőzölt rizst famozsárba öntötték, s döngölőfával pépesre püfölték. Lett is belőle két jókora lepény. Igen ám, de nem akadt egy bátor vállalkozó sem, aki a tésztát a rettegett hegyre föl merte volna vinni.
- Tudjátok mit? - szólt az egyikük. - Vigye föl a lepényt Dadahacsi meg Negiszobe, hiszen mindig olyan nagy a mellényük!
- Úgy van, úgy van! - helyeseltek buzgón a többiek.
A két kiszemelt legény, a falu hőzöngői ijedten húzták be a nyakukat.
- Nosza! Itt a jó alkalom! Most bebizonyíthatjátok, milyen belevaló fickók vagytok!
- Úgy van! Hadd lássuk, mi igaz abból a fene nagy bátorságból!
Most aztán megszorult a két hetyke legény, ám azt mégsem mondhatták, hogy ők bizony nem mernek a hegyre fölmenni.
- De... de... nem ismerjük a járást! - próbálkozott kitérni Dadahacsi.
- Legalább jöjjön valaki, s mutassa az utat! - hebegte Negiszobe.
A váratlan kérést síri csönd követte. Végül előállt Akaza néne, a falu legöregebb anyókája.
- No jó! Majd én elmegyek veletek! Bár aki keresi, az meg is találja az utat... De mindegy, elkísérlek benneteket.
Így is lett: Akaza nénével az élen útnak indultak. Vállukon két nagy dézsában vitték a lepényt. A két pökhendi legény lélekben fölkészült rá, hogy a boszorkány kíméletlenül fölfalja őket, de szégyellték volna a félszüket kimutatni. Jó darab utat megtettek már, a falujuk csak apró pontnak látszott, mikor a hirtelen támadt szél úgy rájuk ijesztett, hogy a két hősnek inába szállt a bátorsága.
- Én... én... már...
- ... nem bírom tovább! - habogtak, s reszketve bújtak az öregasszonyhoz.
- Na, szép kis vitézek vagytok! Hát mitől féltek? Hiszen csak a szél fúj, nem más! Embereljétek meg magatokat, aztán induljunk! - biztatta a rémüldözőket az anyóka, s már ment is tovább. Hanem a szél újult erőre kapott, valósággal tombolt, csak úgy nyöszörgette körülöttük a fákat. Erre már az anyóka is megijedt, s hirtelenjében egy ágba kapaszkodott, nehogy a förgeteg elragadja. Amint a vihar elcsendesedett, fölállt, s körbenézett. Hát a két szájhősnek csak hűlt helyét találta! Csupán a két lepényes dézsa hevert egy szikla tövében.
Az anyóka csüggedten állt egy darabig, s azon törte a fejét, ugyan mitévő legyen. Ha ő is visszafordul, a többiekre hoz csak veszedelmet. Úgy döntött hát, hogy egyedül is fölmegy a csúcsra.
- Ha fölfal a boszorkány, hát fölfal! - szánta el magát, s nekivágott a meredeknek.
Sűrűn meg-megállva, folyvást pihengetve jutott csak előre, s bizony közel járt már a naplemente, amikor végre a hegytetőre ért.
Odafönt egy kis házat talált, amelynek ajtaját függöny takarta. A küszöbön egy nagyobbacska csecsemő üldögélt, s egy akkora kővel játszadozott, mint a saját feje.
- Bizonyára ez lesz a boszorkánytanya - gondolta a néne, s illendően beköszönt: - Szép jó estét kívánok! A faluból jöttem, s meghoztam a kért rizslepényt.
A függöny mögül előbukkant a boszorkány.
- De jó, hogy jöttél, már vártalak! Tegnap este szültem ezt a fiúcskát, s nagyon megkívántam egy kis rizslepényt. Leszalasztottam hát a fiamat az üzenettel, de attól tartok, ráijesztett a falura.
A néne csak ámult-bámult a gyereken, hogy hát ez lenne a tegnapi riadalom okozója!
- Nincsen ezen semmi csodálkozni való, hiszen boszorkány fia! - magyarázta az anyja. - Amint megszületett, tüstént szaladgálni kezdett. Na, lássuk csak azt a rizslepényt!
- Persze, persze, a rizslepény! Hozni hoztam, de mert nagyon nehéz volt, útközben letettem, nem bírtam egész idáig... - mentegetőzött a néne.
- Eredj, Gara fiam, hozd hamar azt a lepényt! - szólította a boszorkány a fiúcskát, akit, úgy látszik, Garának hívtak.
A kölyök fölpattant, s úgy elrohant, mint a szélvész. De egy szempillantás sem telt bele, máris vágtatott visszafelé, vállán a két súlyos dézsával.
- Jól van, fiam! Akkor most eredj, s fogjál egy medvét! Fűzünk belőle egy jó kis húslevest rizstésztával. Hiszen ma estére vendégünk is van a vacsorához.
A fiúcska villámsebesen elszáguldott, de már jött is vissza, a hátán egy hatalmas medvével.
Akkor a boszorkány fogott egy jókora üstöt, s föltette főni a levest. Majd beleszaggatta a rizstésztát. Jól is laktak belőle mind a hárman.
- Köszönöm szépen a vacsorát! - szólt a néne. - Hát akkor én mennék is haza.
- Ugyan, maradj még! Hová sietsz? Egyedül vagyok, nincs, aki törődne velem. Kérlek, viseld gondomat még vagy három hétig! - marasztalta a boszorkány.
A nénének nem volt más választása, hát ott maradt. Vizet hordott, főzött, mosott, mindenben segített a boszorkánynak, miközben szüntelenül azon aggódott, hogy mikor fogják fölfalni.
- Otthon már bizonyára aggódnak értem! Ideje lenne hazamenni! - szólt a néne, ahogy a harmadik hét is letelt.
- Igazad van, néne. Köszönöm a segítséget! Most már megerősödtem, eredj csak nyugodtan haza. Nincsen másom, amivel a fáradságod megháláljam, hát fogadd el tőlem ezt a csekélységet! - mondta a boszorkány, s ezzel átnyújtott Akaza anyónak egy vég gyönyörű szép selyemszövetet. - Csodálatos kelme ez! Használhatsz belőle akármennyit, amit levágsz, az másnapra visszanő. A faludbelieknek ugyan nem tudok küldeni semmit, de ígérem, ügyelek majd rájuk, hogy meg ne fázzanak, s épségben-egészségben dolgozhassanak. No, Gara fiam, gyere csak ide! Kapd föl a hátadra a nénét, aztán ugorj le vele a faluba!
- Ugyan már! Lemegyek én a magam lábán! - szabadkozott az anyóka. - Hová gondolsz? Csak nem fogom egy csecsszopóval cipeltetni magam!
De hiába tiltakozott, a kölyök csak fölkapta a hátára.
- No, anyó, hunyd be a szemed! - parancsolt rá a fiúcska.
Akaza néne úgy is tett, s jó erősen belekapaszkodott Gara vállába. Nyomban érezte, hogy süvölt ám a szél a füle mellett. Aztán hipp-hopp!, máris letették a földre, s mikor a szemét kinyitotta, a saját háza előtt állt.
- Gyere, Gara, fújjál nálam egyet! - hívta a gyereket, de az már nem volt semerre.
Hanem ahogy be akart lépni a házába, hallja ám, hogy nagy a sírás-rívás odabenn, s egy bonc hangosan imádkozik.
- Ugyan ki halhatott meg? - lépett be az ajtón aggódva.
- Segítség, kísértet! Visszajött a halott lelke! - ugrottak föl rémüldözve az egybeverődöttek.
- Még hogy kísértet! Hiszen én vagyok az, Akaza néne! Egyenest a hegyről jövök!
A falubeliek alig bírtak hinni a szemüknek, s könnyeket törölgetve örvendtek a hazatérőnek. Akkor az anyóka elővette az ajándékba kapott selymet.
- Hanem nézzétek csak, mit hoztam!
Mindenkinek adott belőle bőségesen, magának egy kis darabkát hagyott csupán. S ahogy azt a boszorkány megmondta, a maradékból másnapra megint egy kerek vég szövet lett!
Bizony örültek az emberek a szép holminak, hiszen ilyen pompás kelmét még sohasem láttak. Ki kabátkát varrt belőle, ki csinos batyut, de mindenki nagy becsben tartotta, akár a kincset.